“Hóembernek se keze se lába hóembernek pici szeme szén lustán pislant, fadugó az orra vásott kannát visel a fején…”
Anya talált egy aranyos hóembert a neten. Most nekiállnak elkészíteni.
Kivágja a köröket. A testét és a sapkáját polárból, a fejét fehér pamutból.
Összehúzza a szélét, kitömi. A fejet a testtel össze kell illeszteni. Miután ez kész, ráteszi a sapkát, sálat, és már kész is.
Illetve majdnem. Brigi hozza a gyöngyöket, hiszen még nincs se szeme, se orra, se szája a télapónak.
-Mivel fogjuk felragasztani a gyöngyöket? – kérdezi Brigi.
– Szerintem a legjobb a pillanatragasztó lesz. Csak nagyon vigyázz, nehogy a kezedhez ragadjon! – figyelmezteti Anya.
-Miért, akkor mi lesz?
-Akkor ottmarad, míg le nem kopik!
Szépen alakulnak az emberkék, mert hát kettő lesz belőle. Az egyik ajándékba megy, de az még titok, hogy kinek lesz.
Már fent vannak a szemek és az orr. Most a szája következik. Fekete gyöngyöket választanak, hiszen eredetileg is szénnel szokás kirakni. És… egy kettőre elkészültek:
